Aztán csalódunk a szüleinkben, a barátainkban, szerelmeinkben, megjelenik a félelem is, hogy nem vagyok elég jó, hogy képtelenség, hogy engem így szeressenek, elfogadjanak. Nem tudom, hogy ez elkerülhető-e. Nem tudom azt sem, hogy vajon feltétlenül el kell-e veszítenünk a szeretetet ahhoz, hogy újra és véglegesen megtanuljuk, hogy valójában mindig bennünk van, körülöttünk…. Nem tudok még nagyon sok mindent.
Egyelőre csak saját magammal vagyok elfoglalva. Csakis azon jár az agyam, hogy az előző kapcsolataimból mi az, amit már nem látnék viszont. Ilyen negatív oldalról szemlélem a szerelmet. A hiány szemszögéből. Mi hiányzott? Valójában rengeteg minden. Valójában nem is tudom, hogy mit kerestem anno azok mellett az emberek mellett. Kicsit olyan voltam, mint az Oltári nőben Julia Roberts (huhh, majd meg is nézem, mert rég láttam), aki az esküvő előtt mindig elmenekült, mert mindig a párjához azonosult és valójában azt se tudta, hogy kicsoda ő.
Jó, én azért tudom ki vagyok, vannak elképzeléseim arról is, hogy mit szeretnék elérni ebben az életben. Ugyanakkor mindig úgy voltam vele, hogy mindenki szerethető és mindenkit el kell fogadni olyannak amilyen. És mindenkinek kell adni egy esélyt.
Mekkora baromság!
Nyilván most már tudom, de erre meg kellett érnem.
Szeretnék egy társat, de még így is sok minden kiforratlan azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit el szeretnék kerülni és mi az, amire vágyom. Sokat kell dolgoznom azon is, hogy el tudjam fogadni annak a szerelmét, akire valóban vágyom és ne elégedjek meg olyannal, aki csak az időmet viszi. Nekem ezen még lesz munkám. De tudom, hogy ha rászánom magamat és a végére érek fejben ezeknek a dolgoknak, akkor onnantól már szinte azonnal készen fogok állni egy új kapcsolatra.
Az persze megint más kérdés, hogy akire én várok, ő is készen áll-e rám.