Hajlamos vagyok elfelejtkezni arról, hogy az én életem mennyire szerves része mások életének. Persze mivel emberek vagyunk, inkább a saját életünkkel, érzéseinkkel vagyunk elfoglalva, ami alapvetően nem gond, hiszen ilyenek az emberek. Mindenki a saját szubjektív szemszögéből szemléli a világot és ez alapján éljük az életünket. Ezért is van az, hogy egy adott szituációt százan százféleképpen értelmeznek. Mindenkinek más és más a lényeges információ, más érzésekkel élik meg a dolgokat. Feltételezem, hogy ilyen az ember.
Ha nem lenne gyermekem, valószínűleg szarnék bele, hogy mit gondol rólam vagy a “válásomról” a környezetem. Viszont mivel van egy kisfiam mindenki megkérdezi, hogy hogy van?, hogy viseli?
Őszintén szólva, szerintem kb fel se tűnt neki. Érzelmileg nem lett instabilabb, nem verekszik, nem szomorúbb… Szóval, mondjuk egy tavaly ilyenkori állapothoz képest pontosan ugyanolyan gyerek.
Mindez talán azért van, mert a “volt” párommal most is ugyanúgy elbeszélgetek, mindent meg tudunk (most már) nyugodtan, értelmesen beszélni és majdnem ugyanannyit találkoznak, mint amikor még itt lakott. Tehát nincs nagy változás. Idáig is én szórakoztattam a kisfiamat és ez ezután se lesz másképp. Csak közös, családi programok nincsenek már.
Egyedül az aggasztotta kicsit a kisfiamat és ez volt az, ami miatt az elején is elsírta magát, hogy nem szeretne új anyukát és új apukát. Ezzel kapcsolatban azért volt pár beszélgetésünk vele, de hamar megértette, hogy egyelőre erről szó sincs, és ha lesz is anyának vagy apának új szerelme, attól még mi ugyanúgy fogjuk őt szeretni, és ugyanannyira odafigyelünk rá, ugyanannyira fontos lesz a számunkra. Mert ő a mi kisfiunk és ez sosem fog változni. A szeretet pedig örök.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: