“Ha fejlődni akarsz, fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani.”

Kép innen: http://www.imdb.com/title/tt0240890/mediaviewer/rm72718336

Tegnap másnapos magányomat arra használtam, hogy megnéztem egy szívemnek kedves filmet: A szerelem a végzeten című romantikus filmet. Nagyon régen láttam és nem is igazán emlékeztem már rá… miközben, mint kiderült, most is sok mindenben pont úgy gondolkodok, mint a filmben szereplők. El is gondolkodtam azon, hogy vajon a film volt rám évtizedekkel ezelőtt ilyen mély hatással, hogy személyiségem részévé vált, vagy pedig eleve ilyen voltam, azért tetszett mindig is ez a film… Szóval, vajon a tojás volt előbb vagy a tyúk?

A film vége felé elhangzott egy Epiktétosz idézet: “Ha fejlődni akarsz, fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani.” (Még több Epiktétosz idézetet itt találsz: https://www.citatum.hu/szerzo/Epiktetosz  Eléggé jó meglátásai voltak.)

Hát, engem most éppen kezdenek bolondnak tartani az ismerőseim, egyes barátaim, a családom tagjai. Mert kiszállni egy kapcsolatból, ahol gyerek van és amivel összességében semmi probléma, az őrültség… szerintük. És ez még talán jobban stresszel, mint maga a tény, hogy a párom elköltözött. 

De semmi gond. Szerencsére egy ilyen őrült embernek, mint én, hozzám hasonló bolond barátai vannak… vagy legalábbis olyan barátok, akik tolerálják az őrültségeimet. Az egyik hozzám hasonlóan bolond barátom szerint például erős vagyok, hogy így döntöttem akkor is, ha tudtam, hogy mások nem értenek majd meg. Mert mi az erő, ha nem ez? …talán bolondság?

Mások ezzel szemben átérzik a gondomat, mert X év házasság után ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, de őket “jól összetartja a gyerek”. Mint azt már írtam, én ezt a felelősséget nem fogom a gyerekemre dobni, mert szerintem a gyereknek nem ez a “feladata”, hanem az, hogy gyerek legyen. Ugyanakkor tudom, hogy sok házasságban van ez így, hogy a gyerek miatt maradnak együtt és nekem ezzel sincs semmi bajom. Mindenkinek joga van úgy élnie az életét, ahogyan akarja. (Addig, ameddig ezzel nem korlátozza más szabadságát.) Mert ez a szabadság definíciója szerintem: szabadnak lenni, hagyni, hogy a másik szabad legyen mindaddig, amíg szabadságában nem korlátozza mások szabadságát.

Ez a házasság téma, főleg sok-sok év és gyerek után, hát, nem egyszerű kérdés. Én például megkaptam azt is egy kedves “baráttól”, aki viccesnek gondolta, hogy talán jobb lenne, ha a párom verne és akkor nem unatkoznék, nem agyalnék annyit. Igen, tényleg jó dolgom van. Na, és ha lehetne még jobb dolgom? Ha valakivel szívesen bújnék ágyba és valakitől mindennap kapnék ölelést, csókot, érdeklődést, elismerést? Az már fájna valakinek? Mert egyre inkább úgy érzem, hogy vannak barátaim, akiknek fájna. Akik szeretnék, hogy tudjam, hogy milyen nehéz manapság rendes férfira akadni és milyen nehéz egyedüli anyának lenni. Köszönöm az észrevételeket és a rosszindulatú tanácsokat, tudom. Anyám egyedül nevelt és meglehetősen szar kapcsolatai voltak. Én azonban én vagyok. Dönthetek másképp, élhetem az életemet rengetegféleképp. 

Vannak gondolataim, érzéseim, vágyaim. Talán… sőt, még biztosan nem vagyok egészen kiforrott személyiség. (Már, ha egyáltalán létezik ilyen, mert szerintem az ember holtáig tanul.) Lehetnék bölcsebb és türelmesebb és elfogadóbb. De ha tudom, hogy miben kell még fejlődnöm, akkor el is tudom érni a változást. Mert a változás mindig belülről indul és ami kívülről látszik, az csak egy része.