Kép innen: https://heckiphotography.blogspot.hu/2017/08/2017-marcius-ebredezo-leanyok.html
Az utóbbi pár hétben másodjára fordult elő velem, hogy úgy éreztem az emberek valami olyat akarnak hallani tőlem, amit én képtelen vagyok elmondani. Amiről még nem tudok beszélni. Szerettem volna őszinte lenni és válaszolni arra, amit kérdeznek… de képtelen voltam. Nem voltam rá felkészülve.
Nem vagyok arra felkészülve, hogy titkok nélkül éljek. Jobb vagy könnyebb lenne az életem titkok nélkül? Fogalmam sincs. Olyan sok titkom van, olyan sok titok gyűlt össze az életem folyamán, hogy talán már képtelen lennék felidézni őket. És, ha fel is idézném, számomra nyilván már csak unalmas emlékek.
Amikor 9 éves voltam édesanyámnál laktam a testvéreimmel. Apu mindig is szeretett volna a gyerekeivel lenni, de a bíróság anyunak ítélt bennünket. Egyik nap, amikor apunál voltunk, sírtam valami miatt. Apu pedig elkezdett faggatni, hogy vele akarok-e lakni. Nem gondoltam át a mondandóm következményeit, de azt mondtam, hogy igen. 9 voltam. És az anyám és az apám mégis úgy gondolták, hogy akkor én költözzek apuhoz. A testvérem nélkül. Én nem ezt akartam, de egy 9 évesnek következetesnek kell lennie és vállalnia kell a kimondott szavak következményeit. (Jesszus, de bolond világban éltem!) Szóval, apuhoz költöztem egyedül. Ott éltem 2 évig és a félelmetes szekrénnyel szemben aludtam, miközben azt kívántuk a testvéremmel, hogy legyen a szekrény egy átjáró, hogy bármikor át tudjunk menni egymáshoz.
Semmi jó nincs abban, ha kikényszerítik a titkaidat. Mert azok a titkok még nincsenek megemésztve, azok még csak pillanatnyi érzések, gondolatok.
Szóval, én most még nem állok készen… Sok mindenre. De hamarosan újra látom majd az én kis egyenes utamat. Mindig pozitívan nézek majd előre és el tudom majd mondani a titkokat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: