Hogyan is fogalmazzam meg… Kurv*ra egyedül érzem magamat. A mai estén lett volna a lánybúcsúm és nekem csak egy barátnőm maradt, akivel elmehettem bulizni. (A lánybúcsút nyilván már pár hete lemondtam.) Ittunk, beszélgettünk, zenét hallgattunk…. Szóval, jól éreztük magunkat. Próbáltam kiszűrni azt a tényt, hogy a barátnőm azt érezteti, hogy maradjak együtt a párommal. Rohadtul szar érzés, amikor úgy érzed feszt bizonygatnod kell, hogy jól meggondoltad és igen, így döntöttél.
A lényeg, hogy a táncparketten már nem sokat táncoltam, annál többet sírtam… mit sírtam, bőgtem. Nem azért, mert megbántam, hogy a párom ma végleg elköltözött, hanem mert úgy éreztem a barátnőm folyton nyüstöl…
A lényeg, hogy egy vadidegen és a barátnőm öccse mondta azt a végén, amikor már kabátban álltam, hogy szarjak bele és mit foglalkozok vele, hiszen ez az én életem…
Igen, ez az én életem. De éreztem, hogy nem tudok tovább “bulizni”. Helyette eljöttem és azt kívántam, hogy valakit érdekeljek, hogy valaki akarja tudni, hogy mi van velem. …Persze erős vagyok és magabiztos. De én is vágyom a szeretetre és az elfogadásra, mint mindenki. És egy kicsit bolond is vagyok.. és jelenleg rohadtul szomorú…. de ez utóbbi elmúlik majd és marad a bolondság.
És ha már bolondság, egyedül baktatva hazafelé, gondoltam, miért ne tehetnék valami őrültséget?! Így aztán 32 évesen, hajnali 2-kor fogtam magam és totál egyedül, átmásztam a múzeumkert kerítésén és végre a full sötétben bóklásztam ott, csakmert régóta vágytam rá és most volt merszem megtenni! Mert mire való az élet, ha nem arra, hogy áthágjuk az akadályokat és igazán szabadok és boldogok legyünk?! Csak jó lett volna, ha közben ott vagy mellettem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: