Mit rontottam el?

Én mindent igyekeztem tudatosan megtervezni. Mindig mindent évekkel, évtizedekkel, de lehetőleg hónapokkal előre megnézek. Pár hónapja az életközepi válság érdekelt, előtte a gyereknek legmegfelelőbb iskolát kerestem a környéken… Szóval, szeretem előre kitervelni a dolgokat, csakmert megnyugtat. Felkészülök előre. Akkor is, ha a gyerek csak szeptemberben kezdi a sulit.

A tudatos tervezésem azonban nem csak az előrelátásban merül ki. Arról is gondoskodtam mindig, hogy a családi életünkben mindig legyenek közös és egyéni élményeink is. Hogy megmaradjon a boldogságunk, ugyanakkor magunkra is maradjon időnk. A párom eljárt edzeni, kosármeccsre, focimeccsre, elmehetett Londonba is kosármeccsre a barátaival. Közben én is volt, hogy meglátogathattam a barátnőimet, családtagjaimat, évente 2-3 alkalommal elmehettem táncolni. Továbbá voltak a közös szombati programok a gyerekkel és évente legalább kétszer el is utaztunk egy-egy hosszú hétvégére. Tényleg igyekeztem megtartani az egyensúlyt. Mégis kevésnek éreztem az énidőmet, mert legtöbbször velem van a gyerek. Ha elutazom akkor is. És nekem nem jutott vágybeteljesülés, nem jutottam el Londonba vagy ahova akartam. Ezek voltak az első jelek.

Egyszer csak ráeszméltem, hogy egy olyan családot építettünk fel, ahol a férfi feladata a pénzkeresés és minden más az enyém. (Persze közben én is dolgozok.) Ezer és egy vitán vagyunk túl ezzel kapcsolatban és tudom, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. Sok millió nő élhet így. De ez nem fair. Nem tudok ennyi feladatot egyedül cipelni. Vagy, ha igen, akkor minek kell a férfi? A pénz miatt? Tényleg csak emiatt kéne együtt maradni? Ja, meg a gyerek miatt. A gyerek miatt legyek boldogtalan, hogy 10-20 év múlva hibáztassam és a szemére vessem, hogy mi mindent eltűrtem miatta. Hogy feláldoztam magamat a boldogságáért. Vajon milyen lenne így az ő “boldogsága”? Lehetne boldog, ha az anyja vagy apja boldogtalan? Vagy, ha nem tisztelik egymást, esetleg nap, mint nap vitatkoznak?

Nehéz kérdések ezek.

Mindeközben én csak boldog akarok lenni. Vele vagy nélküle… Az mindegy. Szeretek nevetni és szeretem élvezni az életet. Szeretem a szabadság érzését (úgy is, hogy valaki ott áll mellettem). Szeretek a szabadban, az utcán sétálni. Szeretnék összebújni valakivel, szeretném, hogy megfogja a kezem. Szeretném, hogy úgy nézzen a szemembe valaki, hogy lássam a szemében: “ismerlek”… vagy legalább, hogy “meg akarlak ismerni”. Szeretném érezni, hogy kívánnak és ne csak azt, hogy jó lenne szexelni. Szeretnék valakivel boldog lenni és nem csak egyedül.

Nyilván valahol elrontottam. Valahol évekkel ezelőtt. Nem hibáztatom a gyermekem apját, mert az nem lenne fair. Neki valahogy hosszú évek alatt nem változott az igénye, nekem pedig már sokkal több kéne…