Az életem a lehető legjobb mederben zajlott ebben az évben. Több pénz, munkahely, ahol megbecsülnek, szerető és hűséges férjjelölt, egészséges gyerek. Minden adott volt egy csodálatos élethez. Aztán eljött a szeptember és elhatároztuk, hogy itt az ideje esküvői időpontot kérni. Hú, nagyon izgatott voltam. Végre esküvő, harangok! 
Aztán elkezdtünk agyalni, hogy jó, de mégis mekkora esküvő legyen, kiket hívunk meg, mennyibe fájjon, stb. Mivel már van gyerek, szerepjátszástól ódzkodom, mondtam, hogy lagzi semmiképp. Ha tehetném párom családját se hívnám meg. Mondjuk az ideális egy buli lenne a barátokkal és annyi. Mennyire király esküvő lenne! Persze a lagzis “feladatok” nélkül. Ez volt az álomesküvőm. De akkor jött a párom. Hogy nagy esküvő legyen, meg ő is volt a sok unokatesó esküvőjén, őket is hívjuk meg. Barátok? Rájuk már nincs pénzünk.
Ezek után meglehetősen elment a kedvem az egésztől, de még tartottam magam. Akkor legyen kompromisszum. Kis esküvő családdal. De templomi esküvő, lagzi semmiképp. Vacsi vagy ilyesmi jöhet. Megegyeztünk.
Kicsit fájt, mert mindenhol azt éreztetik, hogy az esküvőt a nő akarja, ő akar nagyot, világraszólót… De ha már kicsit akar, világ elől elbújósat, ahhoz nincs joga?! Nincs jogom?
Majd részt vettünk egy újabb esküvőn – párom unokatesójáén… Ki másén? – és jeleztük a rokonságnak, hogy kis esküvőnk lesz. A válasz: “Persze, ahhoz pénz is kell, hogy nagy legyen!” A döbbenetet és a megbántottságot, azt, hogy lecsóróznak, hát, nehezen nyeltem le. Ott, abban a pillanatban inkább hazamentem volna, nem a lagziba. De mit tehet az ember, ha a párja családja ennyire anyagias?! Konkréten le kell sz*rni!
Mert aki valaha volt szegény úgy igazán, az tudja, hogy nem a pénz a legfontosabb. Én például megtanultam, hogy kevés pénzzel is lehetek boldog! Sokkal is, de kevéssel is. És ez szabaddá tesz, mert nem függök a pénztől. A szegény ember leleményessé válik és a jég hátán is megél, mert meglátja a lehetőségeket. Én legalábbis ezt biztosan megtanultam gyerekkoromban. A kreativitásom is kapott egy löketet. Ráadásul sokkal hálásabbá is válik az ember… Sokkal jobban értékeli azt, ami van.
A párom viszont nem ilyen családból származik. És ezzel nem is lenne semmi gond. Mégsem jutunk el az esküvői időpontkérésig. Mert itt, ebben a kapcsolatban én voltam az, akin kijött az esküvőpara. Bepánikoltam, hogy “Most tényleg… vele… egész hátralevő életemben?” És szégyen vagy nem, én megijedtem. Elbizonytalanodtam. Mert kinyílt az olló és úgy érzem, már nem leszünk ennél közelebb egymáshoz.
A könnyebb érthetőség kedvéért idézek:
“Persze vannak a különleges kivételek, akik bármely korosztályban azt a legfontosabb válási okot vélik felfedezni párkapcsolatuk alakulásában, hogy szétnyílt az a bizonyos fejlődési olló kettejük között, s már hosszas erőlködés árán sem zárható vissza egyik fél közbenjárására sem. Ebben az esetben szokott békésebb válási procedúra lezajlani, hiszen mindkét fél megérti a több éve érlelődő okokat, a megváltozott igényeket és a változás jótékony hatását. Ezekben a helyzetekben kompromisszumképesen beszélnek egymással a párok, és felmerülhetnek a valóban ellentétesen alakuló értékrendek miatti különbségek, amikre nem tudnak már továbbépítkezni.” https://nofejleszto.cafeblog.hu/2016/10/11/divat-lett-a-valas/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: