Pár napja meghallgattam egy videót. Nagyon sokat adok annak a személynek a véleményére, aki a videót készítette. Rengeteg mindenről beszélt, de az ember – így én is – csak azt jegyzi meg, amit éppen aktuálisnak érez. Kiragadhattam volna megannyi dolgot, de bennem azóta is csak az kattog, hogy a legtöbb ember Drámakirálynő (nyilván ez a női megfelelője). Addig, ameddig nem vagyunk képesek túllépni a játszmáinkon és olyan kapcsolatokat létrehozni, amelyek játszmamentesek, addig bizony az életünk tele van drámával.
Persze próbálok nem belekapcsolódni az effajta vitákba, lelki agresszióba, áldozatszerepbe, vagy nevezzük bárhogy, hiszen számtalan fajtája, szerepköre van a játszmáknak. Valamint az évek alatt ügyesen eljuttattam magamat odáig, hogy felismerem, amikor egy játszma épp kialakulóban van, vagy amikor egy ember engem próbál belevonni az ő drámájába. Mégis ahogy hallgattam a videót belém nyilallt a felismerés, hogy nem biztos, hogy tudnék, hogy akarnék játszmák és drámázás nélkül élni. Szomorú, és talán le kéne tagadnom és arra kéne bátorítanom mindenkit, hogy “Igenis hagyjuk abba a drámázást! Éljünk játszmák nélkül!”. De ez nem is olyan egyszerű. Egyáltalán nem. Hiszen évek, évtizedek óta megvannak a saját megoldási mintáink, amiket alkalmazunk, ha problémánk, konfliktusunk van és elolvashatunk millió és millióegy életvezetési tanácsadói könyvet, akkor sem megy majd egyik napról a másikra. Ez bizony nehéz feladat és eltökéltség kérdése is.
Valóban játszmák nélkül akarok élni? Egyáltalán az milyen? Nem tudom belegondolt-e már ebbe valaki. Én elképzelni sem tudom. Nem túl unalmas az az élet? Ahol nincsenek mondvacsinált problémák és konfliktusok, ahol nem lehetek haragos indokolatlanul, ahol nem játszhatom a szegény ént… Pedig olykor milyen jól esik. Csak a páromat sajnálom ilyenkor. Ő él együtt a játszmáimmal, neki kötelessége elviselni a hisztijeimet. Mert ezt gondoljuk mind, hogy “Igenis a másik fogadjon el minket ilyennek, hiszen ezek vagyunk mi és eszünk ágában sincs megváltozni!!!!”
Vajon tiszteljük és szeretjük mi valójában azokat az embereket, akiket nap, mint nap a játszmáinkra kárhoztatunk? Azt gondolom, hogy valójában számunkra ez a könnyebb út. Könnyebb belekezdeni a már ismert játszmákba, mint megoldani igazán egy problémát, vagy Uramisten beismerni, hogy valójában nincs is problémánk.
Szóval, én le fogok számolni a játszmákkal! Nem leszek többet Drámakirálynő! (De ma még hívhattok annak.)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: