32 éves vagyok. Fiatal. Ugyanakkor, ha azt nézzük, hogy most jutottam csak el odáig, hogy boldog akarok lenni és ezt ki merem mondani, akkor már túl öregnek érzem magam. Hiszen a boldogságnak részese kellett volna, hogy legyen a gyerekkoromnak, a hétköznapjaimnak. Velem kellett volna nőnie. De nem így volt.
Nem tudom mások hogyan vannak ezzel, de tőlem gyerekként sosem kérdezték meg, hogy “Mi tesz boldoggá?”. Nem mondták, hogy “Milyen jó téged ilyen boldognak látni!”, “Boldog vagyok attól, hogy te boldog vagy!”. A boldogságról sosem beszéltünk. Nem is tudtam, hogy milyen az. Csak egy hatalmas űr tátongott bennem, amit nem tudtam, hogy mivel kéne betölteni. Hiányzott a szeretet és a boldogság.
A szüleim szerettek, de nem úgy, ahogy arra szükségem lett volna… vagy nem eléggé. Emiatt nincs bennem neheztelés az irányukban, mert elfogadtam, hogy ők ilyenek, ők kihozták magukból a legtöbbet. Ezért nincs jogom elítélni, hibáztatni őket.
Én azonban úgy nőttem fel, hogy valójában senkit nem érdekelt a boldogságom. Még magamat sem. Magányosnak éreztem magam egész gyerekkoromban. Úgy éreztem soha senki nem értett meg. Persze ez nem csoda, hiszen soha nem is mondtam meg, hogy ki vagyok, hogy mi játszódik le bennem.
Aztán megismerkedtem valakivel 19 évesen. Nem az első szerelmem volt, de neki nyíltam meg életemben először. Minden apró dologról elmondtam a véleményemet. Kezdetben nem érdekelte, nem érdekeltem. Nem értette mit akarok tőle. Azt akartam, hogy megszeressen és mivel csendes volt, ezért én beszéltem. Csak beszéltem és beszéltem és olykor csendben figyeltem. És a sok beszéd mögött – amit sokan annyira alul értékelnek – ő meglátott engem. Úgy látott, ahogy nem ismertem magam. Jobban ismert, mint én magamat. És amikor ezt felismertem, megijedtem. Félelmetes, ha az embert leleplezik. Észrevette, hogy mennyire magányos vagyok, holott ezt addig senki sem látta. Csodálatosnak tartott és tetszettek neki a gondolataim. Viszont valami aggasztott. Úgy éreztem ő sokkal jobbnak, csodálatosabbnak lát, mint amilyen én valójában vagyok. Azt hittem, hogy ő olyannak lát, amihez nem tudok felnőni, mert én nem lehetek ennyire szép és jó és igazságos és varázslatos…
Most, 32 évesen itt vagyok és végre látom magamban azt a különleges lényt, akinek ő látott. Látom a csodát magamban és szeretném megmutatni. Szeretnék önfeledten boldog lenni, ahogy csak vele tudtam. Szeretném, hogy kicsit tartsanak bolondnak. Legyek meg nem értett, ha a boldogsággal ez jár. Nem számít, mert aki vállalja a kockázatot, az az ember – remélhetőleg én is – talál majd másokat, akik megértik. Szóval, merjünk megszólalni! Merjük megtenni az első lépést a boldogság felé! Legyünk önmagunk önáltatás nélkül! Egyszerűen csak legyünk boldogok és szeressük azt, akik vagyunk!
Még a mondandóm margójára annyit írnék, hogy most, hogy végre megtaláltam önmagamban azt a különleges személyt/lelket, akit 19 évesen meglátott bennem az a fiú, most már látom, hogy mindig is jelen voltak az életemben olyan emberek, akik bár soha nem fogalmazták meg, de érezték, hogy van bennem valami… valami plusz.
Ezúton pedig szeretném megköszönni mindnyájatoknak, hogy észre vettetek. Sajnálom, hogy nem voltam felkészülve rá, hogy elfogadjam önmagamat. De most már könnyebb lesz. Mert…
“Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap! Hiszek a csodákban!”
(Audrey Hepburn)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: